3.fejezet
2011.09.04. 13:22
Álmatlan éjszaka
[Margaret szemszög]
Az a belső, vészterhes boldogtalanság... olyan, mint egy vérmérgezéses kar, fekete és dagadt. Le kell vágni, hogy a méreg kárt ne okozzon.
/Agatha Christie/
Miután megtudtam, hogy Carolin a neve elfoggyott az összes kérdésem. Vajon miért ilyen kedves, hogy rögtön magával visz az otthonába, mikor ki tudja milyen vagyok? Szó se róla, gyönyörű ez a lány, mintha nem is evilági lenne. Sűrű, fekete haj, mélybarna tekintet - mint nekem, akár testvérek is lehetnénk. Csak ő valahogy olyan... furcsa! Mondom, mintha nem is evilági lenne. Talán ő i egy... ? Nem! Akkor már rég megölt volna.
- Hé, öö... Carol? Most lehet kicsit fura lesz a kérdés, de te mi vagy?
- Ember. Azon belül boszorkány.
Ha egy nappal ezelőtt mondja kinevetem, de így csak biccenteni tudtam. Aztán újból az elkeseredettség öntötte formályát bennem. Sóhajtva meredtem a tornacipőm orrára.
- Na és te? Mond csak: miért nem mehetsz haza?
- Hosszú, és amúgy se akarok beszélni róla...
- Értem. Na, de légyszi! Mondd el!
- Nem.
- Oké.
Először valami nagy maffiózónak néztem ezt a csajt ahogy a baseball ütővel ott hadonászott meg ilyenek, de most egy kicsit megrökönyödtem. Ez a "légyszi" kissé gyermeteg hangsúlyt lejtett. Nem is tudom... lehet még érnek meglepődések!Carol nyomában bukdácsoltam, míg ő úgy ment mint valami HVCS (helyi vagány csaj/csávó). Léptei egyre szaporábbak voltak, míg én mögötte bukdácsoltam. Hamarosan elértünk egy panelházhoz, és a 4. emeletre felliftezve egy takaros kis, egy szobás lakás fogadott. A konyha nagyon minimális volt, egy ember is alig fért el benne, az előszoba szűkös volt, és az ebédlő asztal, valamint a hűtőszekrény ki volt oda téve. Mondjuk ezen meg se lepődöm, mert ez a ház egy valódi törpe gnóm otthonnak néz ki, de amúgy szép, csodálatos, tiszta és még a kilátás is 10 pontos. A kis szobácskába belépve két ágy fogadott: az egyiken minden féle ruha, cipő, könyvek, írólapok és mappák voltak, míg a másikon rengeteg párna és plüss állat. Volt egy szekrénysor, ami két tagból állt és volt egy TV a kicsi TV álványon. Rá volt köttetve a DVD. Egy laptop figyelt az álvány egyetlen kicsi polcán, közvetlen a TV alatt, míg a padlón egy színes pöttyös szőnyeg terült szét. A szoba ajtajába le kellett venni a cipőt és mikor beléptünk ez a világ tárult elém. A fal pedig citrom sárga. Van egy kis erkély is a TV álvány és az író asztal között.
Amikor én a szoba közepén lecövekeltem matatást hallottam és rémülten hátra néztem. Csak Carol. Egy igazán hanyag mozdulattal lelökött mindent arról az ágyról, amin talán még akasztott ember is volt. Be a sarokba!
- Bocsika... én csak az egyik ágyat használom, így ez ilyen... nos, hogy is mondjam? Am: tároló szerűség...
- Azt vettem észre.
- Adok egy párnát. Jó lesz ez itt?
- Nekem tök mindegy csak tudjak aludni.
Az alvás ötlete már a fürdés után el lett vetve, mikor is mi mondtuk, hogy majd alszunk, de abból is csak beszélgetés lett...
- Na? Már elmondod miért nem mehetsz haza?
- Üm. Nem! De te miért nem?
- Én miért mondjam el, ha te se mondod?
- Nos... oké, ha elmondod elmondom!
- Hát oké. Az apám egy részeg állat, a hugomat is csak moleszterálja folyton és anyuval meg veszekednek. Nem tudom miért nem válnak el, de már kezd idegesíteni. Hugival nem bírjuk. Én előbb feladtam és eljöttem, mert nem voltam kíváncsi erre a nyomorékra! Aztán a tesómat beadtam a nagyszüleimhez, mert még scak 5 éves, és vigyáznom kell rá, de úgy nem tudok, ha apám... érted... na és anya sokat dolgozik, vannak barátai, érte nem kell aggódanom. Tömören ennyi... mondjad te!
- Höhö. Nem mondom! Csak azért mondtam azt, hogy te elmeséld.
- Ó, de alaptomos valaki!
***
Mire fölriadok, semmi sem marad abból, amit álmodtam. Semmi. Se egy kép, se egy szó. Csak a fullasztó markolás a torkomban, a hideglelős köd a bőrömön, a tehetetlenség merevgörcse a nyakamban is, a két karomban is, a két lábamban is, mintha kábítószertől paralizálódott volna valami váztalan, mozgásképtelen rongycsomóvá az egész testem. Ez az érzés már gyermek korom óta bennem van, és a tudat, hogy ez sosem lesz másként. Tehát mikor ma reggel is kinyitottam a szemem az álmom köddé vált. Ezután meredtem telefonom kijelzőjére és mikor beazonosítottam, hogy elmúlt 11 riadtan felültem az ágyon, lerántottam magamról a takarót és szélsebesen rohantam a kis előszoba felé, de utam nem tartott sokáig, mikor belerohantam Carolinbe.
- Uhh, Margaret. Csak nyugi! Hova ilyen sietősen?
- Ööö... nem tudom. Csak amikor felkeltem már bennem volt az ösztönös menekülés.
- Az ösztönös...? Na jó! Vágom már miért jöttél el otthonról: valaki üldöz téged!
- Nos. Nincs ok arra, hogy mindezt a feltevést letagadjam, tehát beismerem: ráhibáztál.
- Annyira tudtam! És ki... ? Jó: meg se kérdezem ki az, mert tuti, hogy egy pasi!
- Hát... fogjuk rá!
- Éreztem! Mindegy. Most felejts el minden negatívumot! Megyünk shoppingolni.
- Hát de nekem... egy fityingem sincsen!
- Nem baj. Nekem van!
- Ó, ne butáskodj! A bankkártyám nálam van. Mutatsz nekem egy közeli bankot és felveszek pénzt! Aztán mehetünk.
- Bankkártya? Ó, jessz... te is valami új gazdag főmufti kicsi lánya vagy?
- Voltam. Mert most az az újgazdag főmufti a kórházban küzd az életéért.
- Ne haragudj.
- Nem is haragszom! Nem tudhattad...
Miután felöltöztem Carol elinvitált engem egy bankig, ahol felvettem egy százast és mentünk tovább. Újdonsült barátnőm csak bágyadtan meredt rám, mintha még sosem látott volna 100-ast. De utánna már minden tökéletes volt. Jól bevásároltunk, és elmentünk gyrosozni. A történtek folyamán kibeszéltük a másiknak az önéletrajzunkat, és azt, hogy nyár végén ki hova megy iskolába. Meglepődöttségemre Carol is oda jár, ahova én. Pedig még soha nem láttam! Milyen irónikus...
A nap már alacsonyan járt mikor végre haza felé battyogtunk. Carol éppen egy meglehetősen hosszú történetet mesélt az expasijáról, mikor nekem megakadt a szemem egy plakáton.
Tokio Hotel jótékonysági koncert
A városi szabadtéren - belépés: ingyenes.
- Carol! Ez... ez most komoly?
- Ja. Már így is sok csatorna patkánnyal volt dolgom, nincs nekem még erre is szükségem.
- Carol ne csináld már. Gyerünk el! Ingyéé van, nem látod?
- De, csak... én igazán vagyok oda értük! Jó, aláírom, meghallgatom őket, de nem vagyok fan.
- Hát én meg igen, szóval pofa be!
Rámartam a kezére és már rángattam is a rendezvény felé. Én nagyon imádom őket, és egy ismeretlen érzés azt sugallja bennem: muszály lesz elmennem a koncertre, és muszály lesz velük találkoznom. Nem tudom Carol mit szól majd hozzá, de van olyan jó rábeszélőkém, hogy beleegyezzen!
Folytatása következik...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://vampirkonnyek.blog.hu/api/trackback/id/tr743201856
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.