hali! itt a prológus, a napokban felkerül az első rész is :D

ßutterfly Girl - MARGARET

"Mikor azt hiszed, az éj ismeri a lelked,

Hogy legbelül romlott és gonosz vagy,

Hadd mutassam meg, hogy a szemed vak.

Kérlek, engedd le a kezed, mert látlak,

A tükröd leszek én."

/ Lou Reed /

Margaret Harwenhait 17 éves diáklány. Egy közeli iskolába jár. Amolyan magányos, magának való típus. Sosem voltak barátai. Édesanyjával és nővérével, Rosezal költöztek még 7 éves korában Magdeburgba. Életükben semmi nemű probléma nem akadt csak annyi, hogy két évre a beköltözésükre Rose eltűnt... ezzel kezdődik a történet!

Ruhája fekete csipkékkel és mindenhol rózsákkal volt díszítve. Minden emlékem megmaradt róla és arról a napról...

Az eltűnésének napján a helyi vagány csávóval, Ronald Stachouszal készült randira... Rose kocsijával mentek volna - és el is mentek...

- Margaret! Megkértelek már arra, hogy hagyd a sminkes cuccaimat! Te még kicsi vagy ehhez...

- Oké Rose!

Talán a sors akarhatta, hogy elváljunk, mert másnak nem igen lenne benne a keze. Netalán egy felsőbb rendű, gonosz lénynek, aki elhurcolta magával jó messzire, hogy soha többé haza ne térjen! És ki tudja mit művelhetett vele... vajon él e még? Nem sérült meg? Egyben van? És vajon kap e enni és inni? Szokott fázni és vajon szokta egyedül érezni magát? - ezt senki sem tudhatja csak pont Ő...

- Aztán sötétedés után haza! - szólt anya, mikor már éppen indulni készültek. Az érzések ekkor kezdtek tombolni bennem, szinte megéreztem, hogy nem lenne szabad beülnie abba a kocsiba. Nincs titkos 7. érzékem, sem egyébb fensőbb rendű misztikumom, csak a tudat és a megérzés váltotta ki belőlem ezen nemű agressziómat.

- Anya, nem akarom, hogy Rose elmenjen! Nem akarom, hogy itt hagyjon. Nem akarom!

- Margaret. Tipri a szobádba! Rose már nagylány... el van 18 éves! Remélhetőleg tud magára vigyázni...

9 voltam, nem pedig hülye! És ismertem Roset. Bármire képes lett volna a fiúért, még talán az életét is eldobta volna... féltettem.

Az éjjel hamar ráköszönt Magdeburg városára. Rose és Ronald még sehol! Végszóra hangos duda szó jelezte a fiatalok érkezését... halál nyugalom telepedett lelkemre és örömmel futottam az ajtóig, ahol Rose bejött. Kétségbe esett arcot vágott és szaporán vette a levegőt. Biztosra veszem, hogy az ajtóig is rohant. Gyermek fejjel átgondolva mindezt rákérdeztem, pedig nyilván való választ várhattam:

- Minden oké?

- Persze...

És elviharzott mellettem.

Este 10 felé a konyhában ült az asztalnál. A székre fel volt húzva mindkét lába, pokrócba burkolta testét és remegő kezeiben egy csészét tartott.

- Rose! Kávé?

- Margaret? Ööö... te miért nem alszol?

- Nem szabadna kávéznod ilyenkor, mert így nem fogsz aludni!

- Nem probléma. Most nem is szabad! Bármelyik percben eljöhet értem...

- Kicsoda?

- Talán már úton is van!

- De kicsoda, Rose?

- Felém tart. Érzem! - a csésze kiesett a kezéből és sikítva felrohant a szobájába. Én is megrémültem. Sőtt: egyenesen borzongtam! A tudat, hogy a nővérem megbolondul, vagy paranoiás lesz csak egyre ijesztőbb - és ijesztőbb volt. Utánna kiáltottam, de kiáltásomat nehézkes lehetett megkülönböztetni a sikítástól.

- ROSE!

Hallottam ahogy zörgött az ajtó. Gondoltam: bárcsak anya itthon lenne, de ez most nem volt aktuális kívánság, mert ő dolgozott. Rémülten meredtem a rezgő ajtóra és kezemet a számba tettem, hogy arra harapjak rá félelmemben. De a sikítást nem tudtam leküzdeni... felrohantam a lépcsőkön, és amikor a lépcsősor közepére értem hallottam, hogy kinyitódik - sőtt nem is: kicsapódik az ajtó. Szemeimben a rémület könnyei jelentek meg és csak futottam fel az emeletre, de nem mertem hátra nézni... remegés fogta el végtagjaimat, de - kétségbe esetten ugyan - mégis sikerült felküzdenem magam a szobámig. Az ajtómat becsaptam, de az üvegen láttam egy sötét alak körvonalait. Az alak csak benézett a szobámba, majd lassú, kimért, kísérteties léptekkel elindult a mellettem lévő szoba felé. Felsóhajtottam. És ekkor egy sikítás... ROSE! - mintha elszállt volna minden félelmem és kirontottam a szobámból egyenesen a nővérem szobája felé trappolva.

- Kérlek ne! - ennyit hallottam, majd egy újabb sikítást. Berobbantam a szobába, mikor nővéremet láttam felnyomva a falra, ahogy egy köpenyes - minden bizonnyal férfi - épp a torkánál fogta. Lábai 30 centire lehettek a földtől, és míg egyik kezével próbálta eltaszítani magától a különös férfi kezeit a másikkal minden lélekenergiáját egybefektetve a combközépig érő háló ruháját húzta lefelé. Felszisszentem a rémülettől, hogy akár itt, a szemem előtt is megölheti a saját, tulajdon nővéremet és én semmit sem tehetek.

- Ne! - felkiáltottam, mire a fura alak rám nézett rubint vörös tekintetével. Az arcára nem emlékszem, de a szemére igen!

- Mar-ga-ret... - nővérem hangja elgyengülten csengett és most egy pillanat erejéig elengedte a háló ruháját, és felszabadult kezével 5-öt mutatott. Öt? Nem is ezt mutatja, hanem azt, hogy menjek... megráztam a fejem, mire a fura férfi elengedte nővéremet, aki esetlenül hanyatlott a földre és torkát simogatva hatalmas levegőt vett. Eközben a férfi elindult felém. Barna fürtök. Az állát nyaldosták. Megnyalta a száját és a levegőbe szagolt. Gyorsan végigfuttattam tekintetem a szobán, ahol minden pontnál a konfliktus és a civakodás jelei mutatkoztak: lekapart tapéta, felgyűrt szőnyeg, elmozdult ágy, a szekrény ajtaja meg kitört és a szekrény mellett volt ketté törve. A földön cserepek, nyilván a tegnap szedett virágok! Igen, a szirmok árulkodó jelek. És a váza szilánkjai is a vízes tócsával maga körött! Semmi eszközt nem találtam, mire a férfi már egy fél méterre sem lehetett tőlem. Ekkor Rose újabbat sikított, ezúttal a nevemet - de a férfi rá se hederített. Kiszorultam a falnak és ráztam a fejem. Tekintetem a férfi mögött fetrengő nővéremre vándorolt: a földről felkapott egy üvegszilánkot és megvágta alkarját, amiből egy pillanattal később már csogott a mámoros vörös varázslat: Rose drága vére. A férfi irányt váltott és újabban megnyalta a szája sarkát. Hamarosan elérkezett nővéremhez, de ő még gyorsan felpattant és elindult az ablak felé. Mikor a férfi ugrott volna kilökte az ablakkeretet és  kizuhant. A férfi még futólag rám pillantott: elmosolyodott. Az az ördögi mosoly! Míg élek nem felejtem el... - és ezzel a mosollyal vetette magát nővérem után a sötét éjszakába. Távozása után én is az ablakhoz rohantam. De az ablak szilánkjain kívül semmit sem láttam... ó, és a vérfoltokon kívül! Vér... zavartan kaptam a nővérem által összevérezett szilánk felé, ami valami okból kifolyólag felkeltette a férfi érdeklődését. De Rose... vajon miért tette?

Az alvás innentől nem ment. A hajnal arany sugarai a nővérem szétdúlt szobájában találtak meg - egyedül, még mindig remegve. Léptek - kaptam fel a fejem mikor meghallottam a lépcső nyikorgását. Feláltam, még mindig a kezemben tartva a szilánkot és anya hamarosan bejött ide is...

- Nocsak! Hát ilyen korán fenn vagytok? Mi a ... ?? - anya tekintete körbefutotta a szobát. - Mi történt itt? És Rosemary? Tegnap mégsem jött haza? Pedig megmondtam, hogy... - nem hallgattam tovább. Futásnak eredtem és belebújtam anyuba, de mást nem bírtam ezen kívül hajtogatni:

- Anya, én úhgy féhlehem! F-f-féééltheeem!

- De mitől? És mi történt itt?

- Az a fura fazon a köpenyben. Ő volt és elvitte magával Roset!

- Kicsoda? Na ez nem igaz... - és otthagyott megint egyedül, de én utánna sikítottam: ANYA! - nem akartam megint egyedül maradni... anya lerohant a lépcsőn és a következő percben már a tesóm szobájának ablaka alól hallottam hangját. Már az egyedüllét első percében elfogott a félelem ezért rohantam volna utánna, de az ajtóban valaki megállított...

- Ren! - Ren Stachous állt az ajtóban a maga 190 centijével... Ren Ronald bátyja. Most mintha terepszemle lenne úgy futtatta végig tekintetét az előszobában, majd megkérdezte:

- Margaret, anyud?

- Kint van... Roset keresi!

- Én meg Ronaldot! Mi történt?

- Ren... ha elmondom... - és ismét sírásban törtem ki, de ekkor Ren letérdelt elém és magához húzott. Attól a naptól, attól a perctől, attól a másodperctől kezdve hihetetlenül jó barátok lettünk! Ren úgy lépett be az életembe, mint a tél elejébe a váratlan havazás! Hidegen, de mégis melengető volt a tudat, hogy mellettem van - hogy egyáltalán van valaki mellettem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.