1.fejezet
2011.08.27. 14:02
Menekülni otthonról
[Margaret szemszög]
Minden látszat s látomás álomban álom? Semmi más?
/ Edgar Allan Poe /
Reggel mikor felkeltem rátévedt a tekintetem az éjjeli szekrényemen lévő digitális órára: 6.00 . Mikor suliba készülök kb. ilyenkor kelek. Sőtt! Pontosan ekkor. De most nyár van, nincs iskola és ebből kikövetkeztethetem, hogy nem kell korán kelni. Viszont már egy ideje csak forgolódom és álom nem jön a szememre.
Hát nyöszörögve ugyan, de kikeltem az ágyból és lesétáltam a konyhába. Reggeli után beültem a TV elé és próbáltam kitalálni mit csináljak a délelőtt folyamán. Délután anya hazajön és akkor már vele leszek!
A reggel unalmas percei a mindennapokhoz híven többé - kevésbé gyorsan elteltek. Alig vártam, hogy elmúljon 10 óra és már rohantam is Stackhousék lakásához... éppen bekopogtam volna, mikor Ren lépett ki az ajtón. Barna tincseit a nap megvilágította és furcsán fényleni kezdtek neki, tengerkék szeme felragyogott. Az arca ma is fehér volt, mint a hó...
- Margaret. Hová?- Hozzád jöttem Ren!
- Ó. Értem. - megfogta a vállam. Már nem kell leguggolnia elém, mint 9 éves koromban, de még mindig alacsony vagyok hozzá képest. A vállamról hirtelen az arcomra vándorolt a keze és mosolyogva így szólt: - Drága Margaret. Egy nap se telik el annélkül, hogy ne látogatnál meg engem! De most egy ideig el kell mennem.
- Hova?
- Azt elég ha én tudom. Ne haragudj kedvesem, de ez nem tartozik rád! - és elengedett, majd elhaladt mellettem. Gyorsan megfordultam és utánna kiáltottam:
- Hé, Ren! Mikor jösz haza?
- Tudni fogsz róla, de most még nekem sincs ötletem. Legyél itthon! Vársz majd rám?
- Várni foglak! - mosolyodtam el és eszembe jutott miket művelek. Az öccse az elvileg halott nővéremmel járt és én itt teperek utánna - de... merem remélni, hogy Rose valójában még él valahol! - és mikor Rennel vagyok, kezdem ezt el is hinni... a remény és a hit! Ezt jelenti Ren is számomra.
A délután hátra lévő részén éppen a szobámban olvasgattam kedvenc könyvem, és végig Renen járt a fejem. Állítólag sokkal idősebb, hiszen 26 éves - állításai szerint. Én meg... 17... nos: szerelemben és háborúban mindent szabad! Bár... szerintem ő észre sem vesz engem... ekkor hirtelen átnyilalt valami a fejemen és a könyvet felhelyeztem a polcomra, majd kiléptem a szobámból. Már sötét van. Ilyen gyorsan eltelt volna a napom? - megráztam a fejem és hamarosan a lépcsőket kezdtem pásztázni. Az első fokra ráléptem, mikor ismerős remegés és temérdek félelem nyilalt bele a szívembe. Egyik kezemmel a falon támaszkodtam, míg a másikkal a szívemet masszíroztam - így próbálva nyugtatni magam. Hamarosan végigmasíroztam a kígyó mód tekergő lépcsősorokon és az utolsó fokoknál már szinte száguldással küszködtem. Valami megmagyarázhatatlan reflex indította el bennem ezt a félelem érzetet, hogy le kell jussak a konyhába. Célom végül beteljesedett, de amit ott láttam nem volt épp szívdöglesztő. Édesanyám a földön feküdt egy hatalmas vértócsában és reszketve vette a levegőt.
- Jézusom! Anya! Mi történt? - térdeltem le mellé és észrevettem, hogy a szájából ömlik a vér, a kezei és a nyaka is tocsog. Borzalmas látvány volt. Véres kezeit az arcomra helyezte és azt mondta nekem:
- Margaret! Menekülj. Ezt csak Te úszhatod meg élve... keresd meg őket! Ők tudnak neked segíteni...
- Micsoda? Kik? Anya én ebből semmit sem értek!
- Nem is baj... - hangja lassan elcsuklott, majd azt mondta folytatólagosan, közben egy galacsint tűrve a kezembe: - Csak egy boszorkány és egy vámpír szövetsége állíthatja meg a többi vérszívót!
- Miket beszélsz? Anya, térj észhez! Magadnál vagy? - meg sem hallgatva válaszát rohantam a telefonért és tárcsáztam a mentőket. Miután vázoltam mi a szitu, felsegítettem anyut a kanapéra, és nyugtattam:
- Ne aggódj. Hamarosan jönnek a mentősök!
Fél óra múlva érkeztek is. Anyám állítólag sok vért veszített, az állapota kritikus és csak kórházi ellátás segíthet rajta. Mikor elvitték megnéztem a galacsint amit már bemocskolt a temérdek sok vér. Leültem a kanapéra és könnyek között ugyan, de elolvastam mi állt a levélben:
Este találkozunk, Chery (francia - WTF?)!
Anyádat kissé elintéztem, de úgy döntöttem
ő nem alkalmas vámpírnak. Nekem Te kellesz!
A levelet mint valami foszforeszkáló akármi úgy dobtam a szemetes kukába és remegő ajkakkal figyeltem, hogy az égről az utolsó színes csíkok is eltűnnek - átvéve helyüket a nagy sötétség. A rémülettől egy percig ledermedtem és utánna csak arra emlékszem, hogy fenn vagyok a szobámba és két hisztérikus síró görcs közepedte próbálom bepakolni a legszükségesebbeket. Fehérnemű, pólók, pulóver, melegítő, farmer, torna cipő (bár ezt gyorsan átgondolva felvettem inkább a lábamra), telefon töltő stb. Anya hatalmas bőröndjét vettem kölcsön a meneküléshez - amit mindeddig én sem tudtam miért akartam létesíteni. Kirobogtam a házból és közben mindent ellenőriztem: vezetékek lekapcsolva, ház bezárva, váltó kulcs anyunál a másik nálam. Minden rendben! Aztán belevetettem magam az éjszaka sötétjébe...
Messze járhattam már a házunktól mikor hallottam a bokor csörgését. Lassan, dideregve fordítottam fejem a megfelelő irányba. Csönd. A bokorból semmi nesz nem hallik. Megkönnyebbülten meséltem be magamnak, hogy ez csak egy mókus lehetett. De mikor visszafordultam előbbi szögembe... egy farkas - egy meglehetősen nagy farkas - és egy ismerős alak állt előttem. Eszembe juttatja a...
"Piros ruha fekete csipkével - ROSE!"
Ő volt az, aki elvitte Roset. Próbáltam volna menekülni, de valahányszor megindultam mindig megjelent előttem - egyre közelebb és közelebb hozzám. Mikor már a lehelletét is éreztem a bőrönd kiesett a kezemből és az ismerős férfi megfogta a derekam és a nyakam felé hajolt. Mikor már épp lepergett előttem az életem a teli hold fényében egy újabb ismeretlen állt elő. Távolról nem tudtam eldönteni, hogy férfi e vagy nő az illető, de mikor közelebb ért... férfi!
- Engedd el. - a hangja nagyon dallamos és simogató volt. - Rossz húzás volt! Azt hiszem megállapodtunk veled valamiben... - és egy mozdulattal a fogva tartóm mellett temedt, aki erre elengedett engem és megmentőm felé fordulva felemelte karmait. De Ő gyorsabb volt és a semmiből előteremtett egy ezüst kardot és a csípője felett vágta ketté a támadómat. Mikor az kiterült halálában a földre, én a megmentőmre néztem hálásan, majd gyanakvóan a támadóra... ezüst haj. Aki Roset kapta el az barna volt. A szemei mellett még erre is tisztán emlékszem! Csalódottan felsóhajtottam, de aztán később figyeltem fel a hirtelen előttem termedt srácra. Kapucniba volt, de hosszú, fekete haja tisztán kivehető volt, ahogy a szintén hófehér bőre is. Kinyújtotta a kezét: itt eszméltem fel arra, hogy a földön ülök.
- Nem esett bajod, kislány?
- Kislány? Ennyire nem nézhetek ki gyereknek. 17 vagyok!
- Ki kérdezte? Engem csak az érdekel, hogy minden oké e...
- Aha, minden... de őőő!!! K- köszönöm "Miszter Idegen - a Hold Mögül jövök elő és megmentelek" fickó! - elmosolyodott és megsimította az arcom.
- Veszélyes idekint ilyen késő este, Margaret... miért nem vagy otthon édesanyáddal?
- Hiszen... ő mondta, hogy meneküljek el! De várjunk csak... te honnan tudod a nevem?
- Mondjuk úgy, hogy figyellek... megengeded? - felkapott és hirtelen a levegőbe szökkent velem. Elvitt egy hotelig, de nem jött be velem. A zsebéből kivágott egy pár zöld hasút majd ezzel a mondattal eltűnt: ma aludj itt a hotelben, de holnap keress magadnak szállást! Haza már nem mehetsz, ugye tudod? A vámpír szagot vett... - úgy éreztem: nem most látom utoljára!
Vámpír... eddig csak olvastam róluk történeteket és ismertetőket, de sosem hittem volna, hogy léteznek és engem üldöznek. Végiggondolva: fura, hogy mindez velem esik meg! És a vámpírok... a vámpírok gonosz lények! Ezt már tudtam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://vampirkonnyek.blog.hu/api/trackback/id/tr903183826
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.