[Carolin szemszöge]
Ha feláldozzuk a boldogságot a biztonságért, megkapjuk - de a boldogságunkkal fizetünk érte.
Tömegben lenni nem mindig jó. Van, akinek rosszullétet okoz, valakit eltaposnak és életét veszti, de a többsége inkább élvezi a tömeget. Pláne ha koncert van. Akkor mindegy, hogy tudsz e énekelni vagy nem. Akkor torkod szakad tából, önfeledten énekled a kedvenc számodat a kedvenc együtteseddel. És ha ezt az elő sorból teheted, minden reményed megvan arra, hogy megfogd kedvenced kezét, vagy éppen kapj tőle egy autogramot. Netán ha szerencséd van akkor még egy puszit is kapsz tőle. És ha ennél még nagyobb mázlid van, akkor egy csók is elcsattanhat közöttetek. Ilyenkor olvadni szoktál. De ez is mire jó? Arra, hogy a drága kedvenced növelje az egóját. Sosem voltam épp egy olyan lány, aki díjazza azt, hogy a kedvence egy puszit nyomjon az arcára. Hogy miért? Nos… nem szeretem elismételni magam, de a gyengébb felfogásúak kedvéért elmondom még egyszer. Ez csak arra jó hogy megalapozzák az egójukat. És hogy reklámot csináljanak maguknak, hogy belekerüljenek a TV-be, rádióba, hogy felvegyék a versenyt más hírességekkel. Sztem ez helytelen. Ezzel azt akarják bebizonyítani, hogy ők felsőbbrendűek mint mi. Lenéznek másokat, még ha nem is ez a céljuk. De ez így van. Pedig semmivel sem jobbak, mint mi.
Amikor a koncertre értünk egy hatalmas tömeg várt minket. Gondolataim csak arra gondoltak, hogyha elől lennénk, lehet, felismernének engem tegnapról És azt nem karom így szerényszemélyem itt szeretne maradni. De Margaret Személye ne. megragadta a kezem és elrángatott az elő sorba. Jesszus! Ez a lány bír tolakodni. Odaérésünkkor hátrafordultam és egy emberi folyosót 
láttam. Visszafordultam és azt vettem észre, hogy Bill irdatlanul perverz nézéssel néz az tegnap talált Bartosnémra. De végül elfordult. És elindult egy másik lány felé, akinek adott egy szív alakú lapocskát amire volt valami írva. Amikor elment csak egy nagy füstfelhőt lehetett látni mivel a csajok egy kicsit összekaptak. Ezt nem bírom. Ez egy egoista állat. Megpróbálok ellógni amíg ez nem figyel itt mellettem. És tervem siketült is. Kikászálódtam a tömegből és elmentem venni magunknak ücsit. Öcsém ezek mitől ekkora sztárok? Nekem valahogy a Cinema Bizarre jobban bejön. Jesszus, milyen messze van még egy nyomorult büfé? Á! Már látom is. Igyekeztem a büféhez ahogy csak tudtam. Mikor odaértem egy ismerőssel találkoztam.
- Charlie te mit keresel itt? – Meg kell hagyni az iskolám szépfiúja, de én nem, tekintem annak. Inkább haver. szoktunk együtt hülyülni és diákcsínyeket elővetni, amit általában én inkább csak nézek, nehogy belekeveredjek valamibe. Én a jó kislány vagyok a tanárok szemében. Már amikor. Pl.: a fizika tanárom szemében nincs jó diák addig, amíg nem szerez egy 5*-t Addig mindenki rossz számára.
- A húgomat kísértem el. Na és te? Úgy tudtam te nem szereted, őket csak meghallgatod.
- Ja. csaj tegnap nap összefutottam egy csajjal nem messze a kolesztól és szegénynek nem volt hova mennie. Meg az a két idióta, Ty (Táj) és Daniel (Deniel) is rá voltak szállva szegény csajra.
- Ja! És te a hős megmentő segítettél neki a baseball ütőddel. – El kezdett röhögni a baseball ütőnél.
- Ne nevess. Tudod, hogy Zora nagyon érzékeny.
- Zora? te most viccelsz velem? te nem vagy normális. – Csak még jobban elkezdett röhögni.
- Egy így van. – Hátralendítettem a hajam – és végre, hogy rájöttél, hogy nem vagyok 100as.
- Figyi nekem mennem kell, mert a húgom már megint eltűnt a látóhatárból. na csá.
- Hali! – Odahajolt hozzám és adott 3 puszit és én is neki. Szokásosan megint elfelejtettem akkor mikor találkoztunk és így még kért vagy 3at. Ekkor a doboknál volt valami tévesztés de sztem ezt csak én vettem észre. Annyira nem volt feltűnő.
Megvettem gyorsan az üdítőt és visszamentem most már egy baseball ütővel a kezembe, mert Zoránnak vettem egy társat, Boyt, aki a párja lesz az én kicsikémnek. Ugye hogy ez már beteges? De ez vagyok én és senki más. Az igazi hamisítatlan Carolon. Na, jó abba hagyom az IQ csökkentést és egyeseknél ne megyek a mínuszokig. . Visszaérve láttam, hogy Margaretnek már tényleg szüksége van arra az üdítőre, mert majd beájult szegény.
- Te meg hol voltál?
- Elmentem üdítőt venni.
- Egy üdítőt nem tart ennyi ideig megvenni. Találkoztam egy ismerőssel és amúgy is kell vagy sem?
- Kell persze és köszönöm is szépen. – A haragos csajból egy aranyos csaj lett hírtelen. Imádom az ilyen hangutalt váltásokat. Pláne nála, mert ő valami fergetegesen csinálja.
A koncert továbbra is hangos volt számomra. Aztán Bill arcán megint feltűnt egy mosoly. Csak ez most Kanos mosoly volt. Elindult Margaret felé, leguggolt elé, megfogta az állát és adott a szájára egy picit hosszas szájra puszit. Ő szinte sokkot kapott egy pillanatra majd tovább csodálkozott az előadásban. Közben a lányok már éppen ugrottak volna felé, de én a hátamra vetettem Boyt és mindenki megtorpant. Majd a tekintetem azt az üzenetet sugallta: „hagyjátokbékéneztalányttiribancokmertmegbánjátok”. Kétszer se kellet rájuk néznem és mindannyian tettek egy lépést hátra.
- Én is úgy gondoltam!
- Mit gondoltál? – Margaret hátrafordult, majd mikor intettem egyet - jelezve hogy semmi – visszafordult.
Koncert folytatódott tovább és így telet ez egészen a végéig. Pont, úgy ahogy én is végeztem az én kis beszámolómmal és a következő részben már Margaret fogja tudomásotokra adni – azt hiszen – fény derít a srácok sötét titkairól.
Álmatlan éjszaka
[Margaret szemszög]
Az a belső, vészterhes boldogtalanság... olyan, mint egy vérmérgezéses kar, fekete és dagadt. Le kell vágni, hogy a méreg kárt ne okozzon.
/Agatha Christie/
Miután megtudtam, hogy Carolin a neve elfoggyott az összes kérdésem. Vajon miért ilyen kedves, hogy rögtön magával visz az otthonába, mikor ki tudja milyen vagyok? Szó se róla, gyönyörű ez a lány, mintha nem is evilági lenne. Sűrű, fekete haj, mélybarna tekintet - mint nekem, akár testvérek is lehetnénk. Csak ő valahogy olyan... furcsa! Mondom, mintha nem is evilági lenne. Talán ő i egy... ? Nem! Akkor már rég megölt volna.
- Hé, öö... Carol? Most lehet kicsit fura lesz a kérdés, de te mi vagy?
- Ember. Azon belül boszorkány.
Ha egy nappal ezelőtt mondja kinevetem, de így csak biccenteni tudtam. Aztán újból az elkeseredettség öntötte formályát bennem. Sóhajtva meredtem a tornacipőm orrára.
- Na és te? Mond csak: miért nem mehetsz haza?
- Hosszú, és amúgy se akarok beszélni róla...
- Értem. Na, de légyszi! Mondd el!
- Nem.
- Oké.
Először valami nagy maffiózónak néztem ezt a csajt ahogy a baseball ütővel ott hadonászott meg ilyenek, de most egy kicsit megrökönyödtem. Ez a "légyszi" kissé gyermeteg hangsúlyt lejtett. Nem is tudom... lehet még érnek meglepődések!Carol nyomában bukdácsoltam, míg ő úgy ment mint valami HVCS (helyi vagány csaj/csávó). Léptei egyre szaporábbak voltak, míg én mögötte bukdácsoltam. Hamarosan elértünk egy panelházhoz, és a 4. emeletre felliftezve egy takaros kis, egy szobás lakás fogadott. A konyha nagyon minimális volt, egy ember is alig fért el benne, az előszoba szűkös volt, és az ebédlő asztal, valamint a hűtőszekrény ki volt oda téve. Mondjuk ezen meg se lepődöm, mert ez a ház egy valódi törpe gnóm otthonnak néz ki, de amúgy szép, csodálatos, tiszta és még a kilátás is 10 pontos. A kis szobácskába belépve két ágy fogadott: az egyiken minden féle ruha, cipő, könyvek, írólapok és mappák voltak, míg a másikon rengeteg párna és plüss állat. Volt egy szekrénysor, ami két tagból állt és volt egy TV a kicsi TV álványon. Rá volt köttetve a DVD. Egy laptop figyelt az álvány egyetlen kicsi polcán, közvetlen a TV alatt, míg a padlón egy színes pöttyös szőnyeg terült szét. A szoba ajtajába le kellett venni a cipőt és mikor beléptünk ez a világ tárult elém. A fal pedig citrom sárga. Van egy kis erkély is a TV álvány és az író asztal között.
Amikor én a szoba közepén lecövekeltem matatást hallottam és rémülten hátra néztem. Csak Carol. Egy igazán hanyag mozdulattal lelökött mindent arról az ágyról, amin talán még akasztott ember is volt. Be a sarokba!
- Bocsika... én csak az egyik ágyat használom, így ez ilyen... nos, hogy is mondjam? Am: tároló szerűség...
- Azt vettem észre.
- Adok egy párnát. Jó lesz ez itt?
- Nekem tök mindegy csak tudjak aludni.
Az alvás ötlete már a fürdés után el lett vetve, mikor is mi mondtuk, hogy majd alszunk, de abból is csak beszélgetés lett...
- Na? Már elmondod miért nem mehetsz haza?
- Üm. Nem! De te miért nem?
- Én miért mondjam el, ha te se mondod?
- Nos... oké, ha elmondod elmondom!
- Hát oké. Az apám egy részeg állat, a hugomat is csak moleszterálja folyton és anyuval meg veszekednek. Nem tudom miért nem válnak el, de már kezd idegesíteni. Hugival nem bírjuk. Én előbb feladtam és eljöttem, mert nem voltam kíváncsi erre a nyomorékra! Aztán a tesómat beadtam a nagyszüleimhez, mert még scak 5 éves, és vigyáznom kell rá, de úgy nem tudok, ha apám... érted... na és anya sokat dolgozik, vannak barátai, érte nem kell aggódanom. Tömören ennyi... mondjad te!
- Höhö. Nem mondom! Csak azért mondtam azt, hogy te elmeséld.
- Ó, de alaptomos valaki!
***
Mire fölriadok, semmi sem marad abból, amit álmodtam. Semmi. Se egy kép, se egy szó. Csak a fullasztó markolás a torkomban, a hideglelős köd a bőrömön, a tehetetlenség merevgörcse a nyakamban is, a két karomban is, a két lábamban is, mintha kábítószertől paralizálódott volna valami váztalan, mozgásképtelen rongycsomóvá az egész testem. Ez az érzés már gyermek korom óta bennem van, és a tudat, hogy ez sosem lesz másként. Tehát mikor ma reggel is kinyitottam a szemem az álmom köddé vált. Ezután meredtem telefonom kijelzőjére és mikor beazonosítottam, hogy elmúlt 11 riadtan felültem az ágyon, lerántottam magamról a takarót és szélsebesen rohantam a kis előszoba felé, de utam nem tartott sokáig, mikor belerohantam Carolinbe.
- Uhh, Margaret. Csak nyugi! Hova ilyen sietősen?
- Ööö... nem tudom. Csak amikor felkeltem már bennem volt az ösztönös menekülés.
- Az ösztönös...? Na jó! Vágom már miért jöttél el otthonról: valaki üldöz téged!
- Nos. Nincs ok arra, hogy mindezt a feltevést letagadjam, tehát beismerem: ráhibáztál.
- Annyira tudtam! És ki... ? Jó: meg se kérdezem ki az, mert tuti, hogy egy pasi!
- Hát... fogjuk rá!
- Éreztem! Mindegy. Most felejts el minden negatívumot! Megyünk shoppingolni.
- Hát de nekem... egy fityingem sincsen!
- Nem baj. Nekem van!
- Ó, ne butáskodj! A bankkártyám nálam van. Mutatsz nekem egy közeli bankot és felveszek pénzt! Aztán mehetünk.
- Bankkártya? Ó, jessz... te is valami új gazdag főmufti kicsi lánya vagy?
- Voltam. Mert most az az újgazdag főmufti a kórházban küzd az életéért.
- Ne haragudj.
- Nem is haragszom! Nem tudhattad...
Miután felöltöztem Carol elinvitált engem egy bankig, ahol felvettem egy százast és mentünk tovább. Újdonsült barátnőm csak bágyadtan meredt rám, mintha még sosem látott volna 100-ast. De utánna már minden tökéletes volt. Jól bevásároltunk, és elmentünk gyrosozni. A történtek folyamán kibeszéltük a másiknak az önéletrajzunkat, és azt, hogy nyár végén ki hova megy iskolába. Meglepődöttségemre Carol is oda jár, ahova én. Pedig még soha nem láttam! Milyen irónikus...
A nap már alacsonyan járt mikor végre haza felé battyogtunk. Carol éppen egy meglehetősen hosszú történetet mesélt az expasijáról, mikor nekem megakadt a szemem egy plakáton.
Tokio Hotel jótékonysági koncert
A városi szabadtéren - belépés: ingyenes.
- Carol! Ez... ez most komoly?
- Ja. Már így is sok csatorna patkánnyal volt dolgom, nincs nekem még erre is szükségem.
- Carol ne csináld már. Gyerünk el! Ingyéé van, nem látod?
- De, csak... én igazán vagyok oda értük! Jó, aláírom, meghallgatom őket, de nem vagyok fan.
- Hát én meg igen, szóval pofa be!
Rámartam a kezére és már rángattam is a rendezvény felé. Én nagyon imádom őket, és egy ismeretlen érzés azt sugallja bennem: muszály lesz elmennem a koncertre, és muszály lesz velük találkoznom. Nem tudom Carol mit szól majd hozzá, de van olyan jó rábeszélőkém, hogy beleegyezzen!
Folytatása következik...
Halika!
Remlem tudjátok milyen nap van ma. Bizony Szeptember 1. Én speciel nem arra gondolam ezel hogy ma van az első nap a suliban meg az ilyen cuccok. Hanem arra hogy a mi drága Énekesünk és Gitárosunk 22 évvel ezelőtt születtek Lipcsében (nem tom hogy kell írni :$) Remélem minden TH-s blogszerkesztő felrakja e híres neves napot és az ikrekkel ülnnepel. Többet nem írok mert nem tudok xD. Halika!!!!!!
By: Síra
II. fejezet
Egy új barát
[Carolin szemszöge]
A magányos ember hőstette - mindig kényszerű hőstett. A felderítő az ellenség hátában csak akkor dolgozik egyedül, ha elvesztette a kapcsolatát a társával.
Gondoltam egy szóra. Aki meghalja ezt a szót első gondolatai: seprő, hegyes kalap és orr, csúnya, ráncos, bibircsókos arc, varázskönyvek, katlan alatta a tűzzel, egy nagy fakanál mellyel a katlan tartalmát kevergetik, sok undoríró összetevő és Salem. Ez az egész hazugság. Talán csak Salem és a varázsigéket rejtő könyvek. Senki nem tudja mi az igazság. Padig nagyon meglepődnének, hogy mennyire más a mese és a valóság.Ezeken gondolkodtam miközben ültem a vonaton. Otthonról megyek az albérletembe. A szüleimből már elegem van. Megint veszekednek. Nem rég szálltam fel a vonatra, de otthonról már fél napja eljöttem. A nagyszüleimtől jövök, mert elvittem hozzájuk a húgomat. Nem volt szívem otthagyni. Anyám sokat dolgozik és semmi kedvem azt hallani, hogy a részeg apám molesztálta őt. Istenem, mikor válnak már el? Ha választhatok, inkább megyek anyával, mint azzal a részeggel. Eljövetelem nem volt épp a leg kellemesebb. „apuci” nem akart minket elengedni és ezért elintéztem neki egy vérző orrot. Megérdemelte.
- Jaj, ne!
Odalent vártak a suli idiótái, akik soha nem tanulnak 1-2 pofonból. De most kitolok velük. Körülnéztem nem e van valaki ebben a vagonba, de ezek szerint nincs. Hát kinyitottam a Túloldali ablakot és kiugrottam azon. Át a síneken majd az autópályán és már a városban is vagyok. Innen még 1 óra és az albiban is vagyok.
Amint sétáltam a városban egy hatalmas tömeg állt az egyik ruhabolt előtt. Mi a rák…? Megjött az új kollekció és arra várnak? Mikor mát tisztán hallottam a kiabáló csitrik szavait kicsit meglepődtem.
- Imádunk Bill… - egy másik – Tom te vagy a kedvencem! - túlsó végéről –Georg vedd le a pólód! – Jesszus. Mégy egy hang – Gustav mutasd az angyalszárnyaidat te angyal!
Na, jó. Ez már túl sok volt nekem. Már épp mentem volna el mikor kinyílt az ajtó és a tömeg két oldalra húzódott és begurult mellém egy autó. Az a négymilliárdos kis vakarcs tolta ki a seggüket a boltból – amúgy én is szeretem… a számaikat. De őket már kevésbé. Beképzelt majmok. – egyenesen… felém? Ja hogy itt az autóluk mögöttem. Hát én gyors léptem… volna, ha egy kis kurva el nem lök. Csak tegye még egyszer. A vászon, katona zöld színű katonatáskám elvetődött tőlem még messzebb. Basszus a cuccaim. Fú, ha eltört benne az mp4-em én megölök a kis csitrit. Au… ez nagyon fáj.
Amíg agy fájlaltam magam és felnéztem a fiúk még csak a felénél tartottak az aláírások szórásánál. Már keltem volna fel mikor egy kéz bemászott az arcom elé. Inkább nem fogattam el. Fel álltám és észrevettem, hogy a „drága” dobos Gustav. Majd elém tolta a táskámat.
- Kösz.
- Legközelebb vigyázz.
- Legközelebb a te drága rajongód vigyázzon, mert nagyon megbántja. – Tekintetemet arra a kis… inkább már meg sem szólalok.
- Akkor vigyázz magadra. Viszlát.
Elment mellettem és megfogta a vállam. Valami rettenetes érzés támadt bennem. Mintha ő nem ember lenne, hanem valami egészen más. Valami furcsa és érthetetlen okból a vámpír szó ugrott be. meg ráztam magam és indultam volna tovább, ha a sikítozó lányok nem állták volna utam.
Egy 10 perc után kiverekedtem magam a tömegből és mentem is tovább. Előttem megint nem szívesen látott alakok jelentek meg.
- Szia, Carol! Mi van veled? Jól vagy?
- Hát… most már nem.
- Mert, hogy?
- Mert megkérdezted.
- Aljas kis boszorkány.
- Üss meg! De akkor te kétszeresen kapod vissza.
- De felvágták valakinek a nyelvét.
- A tieteket fogom felvágni, ha nem, takarodtok el az utamból.
Drága barátomat, A Baseball ütőt vettem ki táskámból – ki tudja, milyen alakok mászkálnak a városban.
- Most legyen nagy a pofád!
- Ezt még akkor is meg fogod bánni.
Elmentek. Hála az égnek. Utam most a parkon vezetett keresztül. A napot már csak bukdácsolni lehetett látni. Fénye mindent sárgára festett, és valahogy békességet érez ilyenkor az ember. De vajon miért? Hiszen ez csak azt jelenti, hogy jön a sötétség és ilyenkor minden veszélyesebb. Pláne a parkokban. Itt sétálok én is. Letelepedtem az egyik fa tövébe, mert már nagyon fáradt vagyok. Zenehallgatás közben elszunyókáltam egy kicsikét. Mert, hogy amikor felébredtem már sötét volt. 10:00 óra. Jesszus, hogy aludattam eddig? Na de most már megyek. Az emberek biztos hajléktalannak néztek xD. Épp hogy felkeltem valami vicsorogni kezdett mögöttem. Egy farkas o.O? Hogy kerülhet ide egy farkas? Na de ezen még gondolkodni se bírtam, mert ez egyenesen felém tart. Hát akkor… FUTÁS!!! Sebességemet egy ember törte meg.
- Vigyázz már!
- Mert?
- Mert… Gustav?
- Igen. Mert?
- Mert egy farkas van a hátam mögött és sebesen rohan utánam.
Ez meg hova tűnt. Az előbb… még itt volt. Vagy… Mindegy. Én megyek tovább. De már sétáltam. Nem volt mögöttem semmi. De azt a bunkót sem láttam az este folyamán. Hogy miért bunkó? Mert nem köszönt.
Már nincs, messze az albi. Ott van a sarkon. Na ne! Már megint meg akarnak erőszakolni valakit azok a barmok?
- Hé! Ti ott!
- Nocsak, Carol. De jó hogy itt vagy. Így mind kettőnknek jut egy. – nézett a haverjára. Ekkor kellett elővennem a baseball ütőt.
- Azt nem hinném. Na, tünés!
- Nyugi cica! Nem fog fájni. – ez tényleg hülye. Én nem közelítenék egy lányhoz, akinek fegyver van a kezében.
Hát lesújtottam rá.
- Héj haver menyünk! Inkább nem veretem szét magam.
- Ha! gyáva kutyák! – az ismeretlen lány felé fordultam – hé, kiscsaj! Jól vagy? Már rég otthon kéne lenned. Nem pedig az utcán mászkálnod!
- Te se beszélj!
- Én „haza” megyek. Vagy legalábbis az albérletbe. De neked viszont haza.
- Nem mehetek haza. – fejét szomorúan lehajtotta. Útálom hogy lágy szívű vagyok, de jó fejnek tűnik. – Figyi…
- Mi az?
- Nem alszol nálam? Itt van a lakás a sarkon.
- Nem akarok zavarni.
- Egyedül vagyok. Nem zavarsz.
- Akkor… kösz.
Van egy olyan érzésem, hogy nem csak ma éjszaka fogom még látni és hogy remek barátok leszünk.
Menekülni otthonról
[Margaret szemszög]
Minden látszat s látomás álomban álom? Semmi más?
/ Edgar Allan Poe /
Reggel mikor felkeltem rátévedt a tekintetem az éjjeli szekrényemen lévő digitális órára: 6.00 . Mikor suliba készülök kb. ilyenkor kelek. Sőtt! Pontosan ekkor. De most nyár van, nincs iskola és ebből kikövetkeztethetem, hogy nem kell korán kelni. Viszont már egy ideje csak forgolódom és álom nem jön a szememre.
Hát nyöszörögve ugyan, de kikeltem az ágyból és lesétáltam a konyhába. Reggeli után beültem a TV elé és próbáltam kitalálni mit csináljak a délelőtt folyamán. Délután anya hazajön és akkor már vele leszek!
A reggel unalmas percei a mindennapokhoz híven többé - kevésbé gyorsan elteltek. Alig vártam, hogy elmúljon 10 óra és már rohantam is Stackhousék lakásához... éppen bekopogtam volna, mikor Ren lépett ki az ajtón. Barna tincseit a nap megvilágította és furcsán fényleni kezdtek neki, tengerkék szeme felragyogott. Az arca ma is fehér volt, mint a hó...
- Margaret. Hová?- Hozzád jöttem Ren!
- Ó. Értem. - megfogta a vállam. Már nem kell leguggolnia elém, mint 9 éves koromban, de még mindig alacsony vagyok hozzá képest. A vállamról hirtelen az arcomra vándorolt a keze és mosolyogva így szólt: - Drága Margaret. Egy nap se telik el annélkül, hogy ne látogatnál meg engem! De most egy ideig el kell mennem.
- Hova?
- Azt elég ha én tudom. Ne haragudj kedvesem, de ez nem tartozik rád! - és elengedett, majd elhaladt mellettem. Gyorsan megfordultam és utánna kiáltottam:
- Hé, Ren! Mikor jösz haza?
- Tudni fogsz róla, de most még nekem sincs ötletem. Legyél itthon! Vársz majd rám?
- Várni foglak! - mosolyodtam el és eszembe jutott miket művelek. Az öccse az elvileg halott nővéremmel járt és én itt teperek utánna - de... merem remélni, hogy Rose valójában még él valahol! - és mikor Rennel vagyok, kezdem ezt el is hinni... a remény és a hit! Ezt jelenti Ren is számomra.
A délután hátra lévő részén éppen a szobámban olvasgattam kedvenc könyvem, és végig Renen járt a fejem. Állítólag sokkal idősebb, hiszen 26 éves - állításai szerint. Én meg... 17... nos: szerelemben és háborúban mindent szabad! Bár... szerintem ő észre sem vesz engem... ekkor hirtelen átnyilalt valami a fejemen és a könyvet felhelyeztem a polcomra, majd kiléptem a szobámból. Már sötét van. Ilyen gyorsan eltelt volna a napom? - megráztam a fejem és hamarosan a lépcsőket kezdtem pásztázni. Az első fokra ráléptem, mikor ismerős remegés és temérdek félelem nyilalt bele a szívembe. Egyik kezemmel a falon támaszkodtam, míg a másikkal a szívemet masszíroztam - így próbálva nyugtatni magam. Hamarosan végigmasíroztam a kígyó mód tekergő lépcsősorokon és az utolsó fokoknál már szinte száguldással küszködtem. Valami megmagyarázhatatlan reflex indította el bennem ezt a félelem érzetet, hogy le kell jussak a konyhába. Célom végül beteljesedett, de amit ott láttam nem volt épp szívdöglesztő. Édesanyám a földön feküdt egy hatalmas vértócsában és reszketve vette a levegőt.
- Jézusom! Anya! Mi történt? - térdeltem le mellé és észrevettem, hogy a szájából ömlik a vér, a kezei és a nyaka is tocsog. Borzalmas látvány volt. Véres kezeit az arcomra helyezte és azt mondta nekem:
- Margaret! Menekülj. Ezt csak Te úszhatod meg élve... keresd meg őket! Ők tudnak neked segíteni...
- Micsoda? Kik? Anya én ebből semmit sem értek!
- Nem is baj... - hangja lassan elcsuklott, majd azt mondta folytatólagosan, közben egy galacsint tűrve a kezembe: - Csak egy boszorkány és egy vámpír szövetsége állíthatja meg a többi vérszívót!
- Miket beszélsz? Anya, térj észhez! Magadnál vagy? - meg sem hallgatva válaszát rohantam a telefonért és tárcsáztam a mentőket. Miután vázoltam mi a szitu, felsegítettem anyut a kanapéra, és nyugtattam:
- Ne aggódj. Hamarosan jönnek a mentősök!
Fél óra múlva érkeztek is. Anyám állítólag sok vért veszített, az állapota kritikus és csak kórházi ellátás segíthet rajta. Mikor elvitték megnéztem a galacsint amit már bemocskolt a temérdek sok vér. Leültem a kanapéra és könnyek között ugyan, de elolvastam mi állt a levélben:
Este találkozunk, Chery (francia - WTF?)!
Anyádat kissé elintéztem, de úgy döntöttem
ő nem alkalmas vámpírnak. Nekem Te kellesz!
A levelet mint valami foszforeszkáló akármi úgy dobtam a szemetes kukába és remegő ajkakkal figyeltem, hogy az égről az utolsó színes csíkok is eltűnnek - átvéve helyüket a nagy sötétség. A rémülettől egy percig ledermedtem és utánna csak arra emlékszem, hogy fenn vagyok a szobámba és két hisztérikus síró görcs közepedte próbálom bepakolni a legszükségesebbeket. Fehérnemű, pólók, pulóver, melegítő, farmer, torna cipő (bár ezt gyorsan átgondolva felvettem inkább a lábamra), telefon töltő stb. Anya hatalmas bőröndjét vettem kölcsön a meneküléshez - amit mindeddig én sem tudtam miért akartam létesíteni. Kirobogtam a házból és közben mindent ellenőriztem: vezetékek lekapcsolva, ház bezárva, váltó kulcs anyunál a másik nálam. Minden rendben! Aztán belevetettem magam az éjszaka sötétjébe...
Messze járhattam már a házunktól mikor hallottam a bokor csörgését. Lassan, dideregve fordítottam fejem a megfelelő irányba. Csönd. A bokorból semmi nesz nem hallik. Megkönnyebbülten meséltem be magamnak, hogy ez csak egy mókus lehetett. De mikor visszafordultam előbbi szögembe... egy farkas - egy meglehetősen nagy farkas - és egy ismerős alak állt előttem. Eszembe juttatja a...
"Piros ruha fekete csipkével - ROSE!"
Ő volt az, aki elvitte Roset. Próbáltam volna menekülni, de valahányszor megindultam mindig megjelent előttem - egyre közelebb és közelebb hozzám. Mikor már a lehelletét is éreztem a bőrönd kiesett a kezemből és az ismerős férfi megfogta a derekam és a nyakam felé hajolt. Mikor már épp lepergett előttem az életem a teli hold fényében egy újabb ismeretlen állt elő. Távolról nem tudtam eldönteni, hogy férfi e vagy nő az illető, de mikor közelebb ért... férfi!
- Engedd el. - a hangja nagyon dallamos és simogató volt. - Rossz húzás volt! Azt hiszem megállapodtunk veled valamiben... - és egy mozdulattal a fogva tartóm mellett temedt, aki erre elengedett engem és megmentőm felé fordulva felemelte karmait. De Ő gyorsabb volt és a semmiből előteremtett egy ezüst kardot és a csípője felett vágta ketté a támadómat. Mikor az kiterült halálában a földre, én a megmentőmre néztem hálásan, majd gyanakvóan a támadóra... ezüst haj. Aki Roset kapta el az barna volt. A szemei mellett még erre is tisztán emlékszem! Csalódottan felsóhajtottam, de aztán később figyeltem fel a hirtelen előttem termedt srácra. Kapucniba volt, de hosszú, fekete haja tisztán kivehető volt, ahogy a szintén hófehér bőre is. Kinyújtotta a kezét: itt eszméltem fel arra, hogy a földön ülök.
- Nem esett bajod, kislány?
- Kislány? Ennyire nem nézhetek ki gyereknek. 17 vagyok!
- Ki kérdezte? Engem csak az érdekel, hogy minden oké e...
- Aha, minden... de őőő!!! K- köszönöm "Miszter Idegen - a Hold Mögül jövök elő és megmentelek" fickó! - elmosolyodott és megsimította az arcom.
- Veszélyes idekint ilyen késő este, Margaret... miért nem vagy otthon édesanyáddal?
- Hiszen... ő mondta, hogy meneküljek el! De várjunk csak... te honnan tudod a nevem?
- Mondjuk úgy, hogy figyellek... megengeded? - felkapott és hirtelen a levegőbe szökkent velem. Elvitt egy hotelig, de nem jött be velem. A zsebéből kivágott egy pár zöld hasút majd ezzel a mondattal eltűnt: ma aludj itt a hotelben, de holnap keress magadnak szállást! Haza már nem mehetsz, ugye tudod? A vámpír szagot vett... - úgy éreztem: nem most látom utoljára!
Vámpír... eddig csak olvastam róluk történeteket és ismertetőket, de sosem hittem volna, hogy léteznek és engem üldöznek. Végiggondolva: fura, hogy mindez velem esik meg! És a vámpírok... a vámpírok gonosz lények! Ezt már tudtam.
hali! itt a prológus, a napokban felkerül az első rész is :D
ßutterfly Girl - MARGARET
"Mikor azt hiszed, az éj ismeri a lelked,
Hogy legbelül romlott és gonosz vagy,
Hadd mutassam meg, hogy a szemed vak.
Kérlek, engedd le a kezed, mert látlak,
A tükröd leszek én."
/ Lou Reed /
Margaret Harwenhait 17 éves diáklány. Egy közeli iskolába jár. Amolyan magányos, magának való típus. Sosem voltak barátai. Édesanyjával és nővérével, Rosezal költöztek még 7 éves korában Magdeburgba. Életükben semmi nemű probléma nem akadt csak annyi, hogy két évre a beköltözésükre Rose eltűnt... ezzel kezdődik a történet!
Ruhája fekete csipkékkel és mindenhol rózsákkal volt díszítve. Minden emlékem megmaradt róla és arról a napról...
.jpg)
Az eltűnésének napján a helyi vagány csávóval, Ronald Stachouszal készült randira... Rose kocsijával mentek volna - és el is mentek...
- Margaret! Megkértelek már arra, hogy hagyd a sminkes cuccaimat! Te még kicsi vagy ehhez...
- Oké Rose!
Talán a sors akarhatta, hogy elváljunk, mert másnak nem igen lenne benne a keze. Netalán egy felsőbb rendű, gonosz lénynek, aki elhurcolta magával jó messzire, hogy soha többé haza ne térjen! És ki tudja mit művelhetett vele... vajon él e még? Nem sérült meg? Egyben van? És vajon kap e enni és inni? Szokott fázni és vajon szokta egyedül érezni magát? - ezt senki sem tudhatja csak pont Ő...
- Aztán sötétedés után haza! - szólt anya, mikor már éppen indulni készültek. Az érzések ekkor kezdtek tombolni bennem, szinte megéreztem, hogy nem lenne szabad beülnie abba a kocsiba. Nincs titkos 7. érzékem, sem egyébb fensőbb rendű misztikumom, csak a tudat és a megérzés váltotta ki belőlem ezen nemű agressziómat.
- Anya, nem akarom, hogy Rose elmenjen! Nem akarom, hogy itt hagyjon. Nem akarom!
- Margaret. Tipri a szobádba! Rose már nagylány... el van 18 éves! Remélhetőleg tud magára vigyázni...
9 voltam, nem pedig hülye! És ismertem Roset. Bármire képes lett volna a fiúért, még talán az életét is eldobta volna... féltettem.
Az éjjel hamar ráköszönt Magdeburg városára. Rose és Ronald még sehol! Végszóra hangos duda szó jelezte a fiatalok érkezését... halál nyugalom telepedett lelkemre és örömmel futottam az ajtóig, ahol Rose bejött. Kétségbe esett arcot vágott és szaporán vette a levegőt. Biztosra veszem, hogy az ajtóig is rohant. Gyermek fejjel átgondolva mindezt rákérdeztem, pedig nyilván való választ várhattam:
- Minden oké?
- Persze...
És elviharzott mellettem.
Este 10 felé a konyhában ült az asztalnál. A székre fel volt húzva mindkét lába, pokrócba burkolta testét és remegő kezeiben egy csészét tartott.
- Rose! Kávé?
- Margaret? Ööö... te miért nem alszol?
- Nem szabadna kávéznod ilyenkor, mert így nem fogsz aludni!
- Nem probléma. Most nem is szabad! Bármelyik percben eljöhet értem...
- Kicsoda?
- Talán már úton is van!
- De kicsoda, Rose?
- Felém tart. Érzem! - a csésze kiesett a kezéből és sikítva felrohant a szobájába. Én is megrémültem. Sőtt: egyenesen borzongtam! A tudat, hogy a nővérem megbolondul, vagy paranoiás lesz csak egyre ijesztőbb - és ijesztőbb volt. Utánna kiáltottam, de kiáltásomat nehézkes lehetett megkülönböztetni a sikítástól.
- ROSE!
Hallottam ahogy zörgött az ajtó. Gondoltam: bárcsak anya itthon lenne, de ez most nem volt aktuális kívánság, mert ő dolgozott. Rémülten meredtem a rezgő ajtóra és kezemet a számba tettem, hogy arra harapjak rá félelmemben. De a sikítást nem tudtam leküzdeni... felrohantam a lépcsőkön, és amikor a lépcsősor közepére értem hallottam, hogy kinyitódik - sőtt nem is: kicsapódik az ajtó. Szemeimben a rémület könnyei jelentek meg és csak futottam fel az emeletre, de nem mertem hátra nézni... remegés fogta el végtagjaimat, de - kétségbe esetten ugyan - mégis sikerült felküzdenem magam a szobámig. Az ajtómat becsaptam, de az üvegen láttam egy sötét alak körvonalait. Az alak csak benézett a szobámba, majd lassú, kimért, kísérteties léptekkel elindult a mellettem lévő szoba felé. Felsóhajtottam. És ekkor egy sikítás... ROSE! - mintha elszállt volna minden félelmem és kirontottam a szobámból egyenesen a nővérem szobája felé trappolva.
- Kérlek ne! - ennyit hallottam, majd egy újabb sikítást. Berobbantam a szobába, mikor nővéremet láttam felnyomva a falra, ahogy egy köpenyes - minden bizonnyal férfi - épp a torkánál fogta. Lábai 30 centire lehettek a földtől, és míg egyik kezével próbálta eltaszítani magától a különös férfi kezeit a másikkal minden lélekenergiáját egybefektetve a combközépig érő háló ruháját húzta lefelé. Felszisszentem a rémülettől, hogy akár itt, a szemem előtt is megölheti a saját, tulajdon nővéremet és én semmit sem tehetek.
- Ne! - felkiáltottam, mire a fura alak rám nézett rubint vörös tekintetével. Az arcára nem emlékszem, de a szemére igen!
- Mar-ga-ret... - nővérem hangja elgyengülten csengett és most egy pillanat erejéig elengedte a háló ruháját, és felszabadult kezével 5-öt mutatott. Öt? Nem is ezt mutatja, hanem azt, hogy menjek... megráztam a fejem, mire a fura férfi elengedte nővéremet, aki esetlenül hanyatlott a földre és torkát simogatva hatalmas levegőt vett. Eközben a férfi elindult felém. Barna fürtök. Az állát nyaldosták. Megnyalta a száját és a levegőbe szagolt. Gyorsan végigfuttattam tekintetem a szobán, ahol minden pontnál a konfliktus és a civakodás jelei mutatkoztak: lekapart tapéta, felgyűrt szőnyeg, elmozdult ágy, a szekrény ajtaja meg kitört és a szekrény mellett volt ketté törve. A földön cserepek, nyilván a tegnap szedett virágok! Igen, a szirmok árulkodó jelek. És a váza szilánkjai is a vízes tócsával maga körött! Semmi eszközt nem találtam, mire a férfi már egy fél méterre sem lehetett tőlem. Ekkor Rose újabbat sikított, ezúttal a nevemet - de a férfi rá se hederített. Kiszorultam a falnak és ráztam a fejem. Tekintetem a férfi mögött fetrengő nővéremre vándorolt: a földről felkapott egy üvegszilánkot és megvágta alkarját, amiből egy pillanattal később már csogott a mámoros vörös varázslat: Rose drága vére. A férfi irányt váltott és újabban megnyalta a szája sarkát. Hamarosan elérkezett nővéremhez, de ő még gyorsan felpattant és elindult az ablak felé. Mikor a férfi ugrott volna kilökte az ablakkeretet és kizuhant. A férfi még futólag rám pillantott: elmosolyodott. Az az ördögi mosoly! Míg élek nem felejtem el... - és ezzel a mosollyal vetette magát nővérem után a sötét éjszakába. Távozása után én is az ablakhoz rohantam. De az ablak szilánkjain kívül semmit sem láttam... ó, és a vérfoltokon kívül! Vér... zavartan kaptam a nővérem által összevérezett szilánk felé, ami valami okból kifolyólag felkeltette a férfi érdeklődését. De Rose... vajon miért tette?
Az alvás innentől nem ment. A hajnal arany sugarai a nővérem szétdúlt szobájában találtak meg - egyedül, még mindig remegve. Léptek - kaptam fel a fejem mikor meghallottam a lépcső nyikorgását. Feláltam, még mindig a kezemben tartva a szilánkot és anya hamarosan bejött ide is...
- Nocsak! Hát ilyen korán fenn vagytok? Mi a ... ?? - anya tekintete körbefutotta a szobát. - Mi történt itt? És Rosemary? Tegnap mégsem jött haza? Pedig megmondtam, hogy... - nem hallgattam tovább. Futásnak eredtem és belebújtam anyuba, de mást nem bírtam ezen kívül hajtogatni:
- Anya, én úhgy féhlehem! F-f-féééltheeem!
- De mitől? És mi történt itt?
- Az a fura fazon a köpenyben. Ő volt és elvitte magával Roset!
- Kicsoda? Na ez nem igaz... - és otthagyott megint egyedül, de én utánna sikítottam: ANYA! - nem akartam megint egyedül maradni... anya lerohant a lépcsőn és a következő percben már a tesóm szobájának ablaka alól hallottam hangját. Már az egyedüllét első percében elfogott a félelem ezért rohantam volna utánna, de az ajtóban valaki megállított...
- Ren! - Ren Stachous állt az ajtóban a maga 190 centijével... Ren Ronald bátyja. Most mintha terepszemle lenne úgy futtatta végig tekintetét az előszobában, majd megkérdezte:
- Margaret, anyud?
- Kint van... Roset keresi!
- Én meg Ronaldot! Mi történt?
- Ren... ha elmondom... - és ismét sírásban törtem ki, de ekkor Ren letérdelt elém és magához húzott. Attól a naptól, attól a perctől, attól a másodperctől kezdve hihetetlenül jó barátok lettünk! Ren úgy lépett be az életembe, mint a tél elejébe a váratlan havazás! Hidegen, de mégis melengető volt a tudat, hogy mellettem van - hogy egyáltalán van valaki mellettem.
Sziasztok!
A kitalált történetek (esetünkben vámpíros kitalált történetek) arra szolgálnak, hogy a meg nem valósítható álmaink egy része beteljesüljön. A napokba ezt terveltük ki barátosnémmel, hogy mi lenne ha kitalálnánk egy sajátot? De TH fan révén ez se lehetett más milyen csak vámpíros és egyben Tokio Hoteles. Új a téma, ezt vágom, de azért ne a borítótól ítéljetek! ^^ Menni fog? És ha tetszik akkor reméljük továbbra is velünk tartotok.... :D
/Ha egy ember a régi tudását dédelgeti, és újabbak megszerzésével gyarapítja mások tanítója is lehet./
